Bolhapiac

Eladom a testem, nem tartok rá igényt,

Áron alul adom, hogy mihamarabb vigyék.

Ez csak irányár, persze alkuképes,

Hogy lesze-e vevő? Az kétséges.

Eladó a szívem, úgyis törött.

Mi befúrja magát, sosem örök.

Néha dobban, lehet még él,

Szép szóért tiéd, csak vigyél.

Áruban a szemem, nem veszem hasznát,

Úgyis borús minden, merre csak lát.

Szép napokat megélt, pár pillanatot,

Szép mosolyért cserèbe, rögtön meg is kapod.

Lelkem is eladó, ha még létezik.

Kicsit üres, boldogságra éhezik.

Bármit mondasz, az ajándék.

Ne fizess érte, elég a szándék.

Szám az kicsit drágább, lehet nem veszik,

Hisz belőle hazug szó sosem érkezik.

Régen volt sok, de meguntam használni,

Ha igazat akarsz, ezt nem kell babrálni.

Elmém is kiteszem, úgyis ritka darab.

Bölcsességek gyűjteménye hamar elragad.

Sokat dolgozik, de karban van tartva,

Vidd el hamar, s nem leszel majd bajban.

Ezek nélkül üres testem bárkinek megadom,

Ha nem viszed, csak lopd, hát rádhagyom.

Kiedzettem mára, fizikuma magas,

Ára mégis alacsony, csak egy lyukas garas.

S ha elvittetek engem, éljetek boldogan,

Portékának szánva talán megmarad fogam.

Mit szívhatok, amit eddig is tettem,

De több darabból állva, nem kell senkinek lennem.

Minden este

Minden este testem eltevén,

Lelkemből szól régi képregény,

Mely minden rosszat elmesél

S halkan súgja: nincs remény!

És minden új nap reggelén

A bánat hordoz tenyerén,

Nincs már mi, csak ő meg én,

S nem lesz újabb fejlemény.

Közel a búcsú

Közel a perc, mikor búcsűt mondok múltamnak,

Mikor nem gondolkodom rajta, hogy mennyiért mit adnak.

Jólét kapuján csengethetek egy jobb élet reményében,

És visszatérjek két hónaljnyi ereklyével.

Fájni fog a búcsú, hisz itthon marad minden barátom,

Minden szerettem, kik arcát már lehet nem látom.

Minden emlék színhelye, ismerősök, kollégák,

Gyűjteményem, szívem darabjai, de legfőbb a problémák.

Nehéz útra térek, de legalább sima lesz a talaj,

Nem lesz senki, ki magamba merülve zavar.

Új nyelvvel éneklem majd a magam írt dalokat,

S nagy magasról szarom le az itthoni bajokat.

Mint kósza legyet, úgy hesegetem el a hazai híreket,

De az ő lendületével veszem be az ottani ízeket.

Hess! Ezt mondom magamnak is legbelül,

Mert tudom, kint sem leszek egyedül.

Kint a család. Csak én kínzom magam hazai terepen,

S bár óriás, de nálam is végső tud lenni a türelem.

És az, hogy mások bíztatnak. "Menj, légy sikeres!"

Ez is elgondolkodtat, hogy a szóbeszéd mégis hiteles.

Tudom, máshol sincs kolbászból a kerítés,

Mégis valahogy olcsób a külföldön élés.

Mert itthon az akciós cimke a hűtőm lakója,

S ami ott reggli, az itthon úri lakoma.

Nagy fába vágom a fejszét és csak csapkodom,

Mert tudom, hogy kint a jussom legalább megkapom.

Lesz ami lesz. Egy új élet vagy létem botránya.

De ez van. Kinek mit intézett a kormánya.

Régi barátok

A barátság múlandó, már most tapasztalom.

Barátból kevés van, de emlékekből halom.

Nem rögtön múlik, csak lassan eltáncol,

S már nem ismered, mégis valami hozzáláncol.

A távolság règen csak rèmálomnak tűnt,

De évek haladtával köztünk elvegyült.

Idő teltèvel az lett, mitől gyerekként fèltünk.

Nem egymást, csak a boldog perceket éltük.

Pedig az éjszakák a kedvenc bárunkban,

Túra utáni izomláz a lábunkban,

A kétnaposra sikeredett bulik

Nem a jelent tükrözik.

Akkor azt hittük csak szemfedő vet véget ennek,

Gondolni se mertük, hogy útjaink más irányba mennek.

Néha találkozunk. "Szia, minden rendben? Örülök!"

S e perc miatt este az emlékekbe merülök.

Mikor ültünk ki utoljára csak úgy beszélgetni?

Mikor mondtuk, hogy a pályára fel kén' menni?

Mikor ültünk csendben, csak a pillanatot élvezve?

Hova tűnt az idő, és a lét velünk ezt miért tette?

Már kevesen állnak vállam támasztva jelenükkel.

Ők akarnak is időt szánni barátra minden erejükkel.

De a múlt emléke nem tűnt el, csak halványult,

S rossz rágondolni. A gyerekkor már múlt.

Álomvilág

Mikor vége van az éjnek,

S lassan magadhoz térsz,

Szétfoszlanak az álmok 

És a szomorú valóságba érsz.

Megannyi elvesztett barát,

Bánatos szerelem,

Eltékozolt esélyek

És felesleges kegyelem.

Éveket nem számolsz,

Csak azt érzed öregszel.

Eldobnád emlékeid

És újakra törekszel.

Csontjainkban érezzük,

Hogy minden nap egy új esély.

Könnyeiddel bohóckodsz,

Hátha lesz majd jó kedély.

Pár gondolat

Százszor átszenvedett sötét esték, jellemtelen álmok.

Minden egyes percénél érzem, hogy magam árnyékává válok.

A fáradtság teszi vagy csak öregszem? Nem tudom.

Sokszor nem is agyalok rajta, fejem homokba dugom.

A napok sem rosszul telnek, vagy rosszak. Jobb szó rá a szenvedős,

S haza érve a tükörből sem én nézek vissza, csak egy ismeretlen ismerős.

Van persze boldogság is, s az okozó dolgok, mondatok, emberek,

De mosolyom alatt tudom, hogy ez kósza pillanat, örökkétartó nem lehet.

A tökéletes terveket pillanatok söprik rögtön szőnyeg alá.

Én meg úgy érzem, az élet egyre jobban utál, s ő degradál.

Mint mikor ébredés után, ágy szélén ülve összeszeded magadat.

Neked ez csak pár perc, de én így élem a mindennapokat.

Ilyen a világ

Gaz ez az élet! Ha írtod, csak jobban burjánzik,

S mikor nyakig vagy a szarban, még az is hullámzik.

Már csak zárt pofával tűröd, némán szorongsz.

Míg nem rájössz, nem jó ha minden apróságon morogsz.

Elfojtod, mélyre ásod, legbelülre magadban,

De a legerősebb anyagok is néha elszakadnak.

S a hullámokat törve, fröcsögésnek tűnik minden szó,

Addig még valakit meg fog az a bűzös mondandó.

Ha szerencséd van, még egyet is ért veled,

És kóstolva a sorsod, megérti miért nem nyeled.

Megbánni már késő, változtani nem lehet.

Örök körforgás, így működnek az emberek.

Naivan kezdünk, s tisztul szemünk világa.

Ki beleszületik érzi is, nem csak látja.

Én meg játszottam a vakot, hittem a reményben,

Bíztam, hogy hamisan szól minden érzékem.

Ilyen a világ. Mint mondtam, változtatni nem lehet.

Ezért van igazuk, kik szerint nincsenek Istenek.

Üres minden

Hányszor történt meg veled,

Hogy saját magad nem ismered?

Ugye látod, egyszer sem.

Nekem viszont ez az életem.

Üldözöm magam, hogy rájöjjek ki vagyok,

Magányosan, csendben telnek el a napok

Anélkül, hogy tudnám ki lakozik bennem,

És célok nélkül kutatva érte kell mennem.

Nem napokról, évekről beszélhetünk,

Hogy rájöjjünk ki lakik bennünk.

Nekem valahogy nem sikerült ezt elérnem,

Ezért várom, hogy véget érjen.

Mert magad nem ismerve csak átok minden szívverés,

Üres testtel kiábrándító minden lefekvés, s felkelés.

Semmiben bolyongva kilátástalannak tűnik minden.

Főleg, ha sem benned, sem körülötted senkid sincsen.

Ne kérdezz

Ne kérdezz rám, én sem tudom mit teszek,

Csak minden egyes gondolattal egyre jobban elveszek.

Nem érzem a létet oly fontosnak, mint régen,

Mégis minden egyes porcikámat védem.

Távol a jövő, mégis túl közelinek látom,

S minden este a múlt hibáit bánom.

Mégsem tudom mit teszek,

Csak azt érzem, hogy elveszek.

Túl sötét a jövő, egyre jobban zavar,

És lépésenkét instabilabb a talaj.

Mit tudnék hát felelni, ha élni is fájdalom?

Felhők közé szállnék, de nincs szárny az én hátamon.

Komor lett a világ, ránt magával mélyre,

Szabadulnék szabadba, de túl erős a fénye!

Elveszett az érzés, hogy tudok-e még szeretni,

Emlékekbe menekülök, közben el akarom feledni.

Nem ismerek én rám,

Túl poros a kép már.

Nem ilyen volt régen,

Kimúlt minden fényem.

Hát ne kérdezd, hogy mit teszek, hogy hogy vagyok.

Nem tudom a választ, mert bizonytalanok a holnapok.

A szemem már nem ragyog, de a csillagokat bámulom,

Azon tűnődve, hogy a valóságot élem, vagy csak álmodom?

Jelek sosem voltak, válaszok meg nincsenek,

Már hazudni is elfogytak az ihletek.

Csak egy szó

Szeretnék egy szót, hogy halljam,

Hogy szívemet a kezedbe rakjam.

De nekem is be kell, hogy valljam,

Hogy bárkinek is mondtam, mind nekem esett

És ezekért csak a rosszat kaptam

Még van elég időd, hogy elmondd!

Hogy lelked az enyémhez láncold!

Veled az idő is más volt.

Az erdőben haladva eltévedhetünk,

De mindig megmarad egy támpont.

Most rossz irányba tart az élet,

Élére esett az érme.

Túl nagy lett már a tétje!

De mindegy ki követ, csak ne adjon tüzet,

Ne gyújtsd fel, nem lehet így vége!